Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 103

nak fonalán elhelyezkedő következő szférákat ismer, természetesen az abban az időben, már a tudomány által megismert bolygók és égitestek sorrendje szerint. R legalsóbb szféra a földé, azután a holdé következik, azután a mai csillagászati sorrendben a Merkúré, folytatólag a Vénusz bolygóé, azután a Napé, a Marsé, a Jupiteré és a Saturnusz szférája és végezetül a Fix-csillagok szférája. Ezek voltak a napon, a holdon és a földön kivül azok az égi testek, amelyeket a régi időben belefoglaltak a világszemléletbe. Rz emiitett égitestek között a felsorolt bolygók már rég ismeretesek voltak. Természetes, hogy Maimonidesnek nem lehetett még tudomása az Uránusz bolygóról, amelyet 1781-ben Herschel csillagász fedezett fel és a Neptunusz bolygóról, amely naprendszerünk legtávolabb eső teste a világűrben és melyet Leverrier számításai nyomán Gall csillagász fedezett fel 1846-ban. Mondhatjuk, hogy Maimonides világnézetének hibái csakis kora tudományának fogyatékosságából erednek. Tehát nem a vallásos szemlélet ártott a tudományos felfogásnak, hanem a tudományos felfogás akkori fogyatékossága ártott a vallásos szemléletnek, flmi azonban az ő kora tudományában helyesen és jól megállapított dolog volt, ami megfelel mostani felfogásunknak és megáll a mai tudomány Ítélőszéke előtt, az biztos alapot szolgáltatott neki örök igazságok és nagyszabású gondolatok felállítására, flmint a világegyetemben ezek az égitestek egymásután következnek és a hozzájuk tartozó étherrétegekkel szférákat képeznek, ugy vette tekintetbe Maimonides a nagy egészet és azt látta, hogy ebben a nagy egészben az ember kicsivé törpül. Nem szükséges a modern csillagászok tanításait és fejtegetéseit meghallgatni ahoz, hogy tudjuk, milyen kicsi az ember a világegyetem végtelenségével szemben, Maimonides az ő nagy világképében hangsúlyozza az ember kicsiségét ráutalva az universumban mindenütt jelenvaló erőkre, melyek sugárzanak és száguldanak felülről lefelé, Rz a világkép ez, melyet Qeöthe állit elénk, amint Fausztjával mondatja : „Oh, hogy szövődik rész egészbe, hogy adják föl- és lemenet, mennybéli erők kézről-kézre az aranymerő vedreket, hogy szállnak áldástcsurgó szárnynyal, összhangba zöngve, égről földre a mindes-mindenségen által!" Ez volt Maimonides világnézete és világszemlélete; látta mindenütt az erők működését, a mozgást és feltette azt a kérdést, vájjon ennek a mozgásnak mi a gyökere, mi a kiindulópontja, mi a forrása, mi az első oka és azt mondotta, nem létezik végtelen oksorozat, aminek zárópontja, kiindulóhelye nem volna. Bölcseleti alapon tagadta a „Causarum regressus ad infinitum"-ot. Rz okok visszahaladása a végtelenig képtelenség, azt a természet rendje kizárja, kell tehát lenni olyan végső oknak, amely minden mozgásnak eredete és a világ kezdetét jelentő első mozgás eredete — és az a „primus motor" és alaplétező: a végtelen istenség. Ez az istenség az, amelyből az emanació utján kiárad a teremtés árama a világba; az isteni erőnek szétterjedése az universumban fakaszt életet mindenütt. És itt Maimonides egy csodaszép gondolatot illeszt bele az ő rendszerébe; azt mondja: mindabban, ami a világűrt kitölti, legyen az étheranyag vagy erők sokasága, mindabban az isteni erőnek áramlása nemcsak életkeletkezést indit meg és fejlődési folyamatot, hanem egyszersmind vágyakozást is azon ősforrás felé, ahonnan az életkeletkeztető és életringató nagy erőáramlat kiszakad, ugy hogy Maimonides felfogása szerint az ember, az állat, minden fűszál, minden fehér liliom, amely nő, minden emberi agyvelő, amely gondolatot termel, egy leírhatatlan nagy és végtelen vágyódástól van áthatva, buzdítva és serkentve; egy nagy vágyakozástól, amely felfelé vonja, isten felé, és amely őt folytonosan erőkifejtésre, folytonos tovább¬ élésre és továbbműködésre sarkalja, ingerli. Minden virág, minden fűszál, amint növekszik, részese a természet ama nagy vágyódásának, amellyel ősforrása az istenség felé sóvárog. 103