Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 101

szikláin keresztül világos utat hasított, amely nekünk megnyitja a vallásos és bölcseleti gondolkodásnak széles mezejét, hogy mi is ott verőfényben, világosságban tudjunk járni, mert hiába a bölcseleti fölfogástól áthatott vallásosság már kiállotta a bölcselet próbáját és egyébként is magasabb, nemesebb. Magával a miszticizmussal szintén nem lehet megelégedni; nem lehet beérni azzal, hogy az egész vallásosság csak misztikus vágyódásból, exstatikus hangulatokból álljon, bár igaz, hogy az emberi sziv a maga természetes érzelmével megsejti, megtalálja az Istent ugy, mint az a mágnesvas, az a delejes érc megérzi a magas északon ható rengeteg sugárzó erőt és feléje vonzódik; az emberi sziv is az ő csodás érző képességével, a maga misztikus sejtelmével megérzi, hogy van felette egy magas sugárzó végtelenség, mely felé vágyódik a lélek. De hogy csakis a sziv miszticizmusára épitsük az egész vallást, tapasztalatszerüleg oda vezetne, hogy a hit a fantázia játékszere lenne, az érzésből a képzeletbe csapna át, babonákkal és mithologiákkal népesítené be a maga birodalmát és az emberi agyvelőt és a tiszta vallásból barbár mithologiák complexuma lenne. Sokan azt mondják, minek a filozófia? — elég, ha a szivünk érzi az Istent. Ez szegényes, nagyan sajnálatra méltó álláspont. Mert valamikor künn, a paradicsom kertjében, á természetben elég lehetett az, hogy az ember a szivének áhítatával megsejtse a felettünk uralkodó végnélküli hatalmat, de a mi korunkban, amikor egy civilizációnak a keretében élünk és mozgunk, amikor tudomány tudományra tornyosul, amikor az ember bonyolult eszmeáramlatoknak van kitéve, jogosult megkérdezni azt, van-e igazsága az én szivemnek, mikor Istent áhitja, van-e a tudomány által megvilágított nagy szférában olyan tényezőknek sokasága, melyek igazat adnak az én szivem érzelmeinek és amelyek rámutatnak, hogy „amit a bölcsnek lángesze fel nem ér, csak titkon érző lelke óhajtva sejt" — mulhatlanul szükséges kezdő és záróprincipiuma a lét rengetegének, a mindenségnek. És azután a gondolkodásnak, a bölcselkedésnek az is feladata, hogy a sziv termelte vallásos érzelmeket a gondolkodás, a józan gondolkodás keretében rögzítse meg, ne engedje azokat tulcsapongani, ne engedje azokat a szertelenségbe fulladni, ne engedje azokat téveszmék ködében szétfoszlani, hanem alkosson belőlök egy olyan érzelmi rendszert, melynek tanai meggyőződésekké válhatnak és megállanak az értelem Ítélőszéke előtt és igy a gondolkodó művelt lelket ki tudják elégíteni. Mikor pedig kezünkben van az isteni kinyilatkoztatás kincse, mikor beléhatolva a tárgyba látjuk, hogy Mózesnek hirdetése, a próféták tanítása, a bölcsek törvénymagyarázása az észhez, az értelemhez szól, akkor csak egy okkal több késztet arra, hogy belékapcsoljuk hitünk nagy eszmevilágát az universumról alkotott megálló fölfogásnak rendszerébe, ne engedjük azt csupán érzelmek fonalán függeni, hanem szőjük belé gondolkozásunk nagy szövetébe. Ezt nyújtotta Maimonides kortársainak és az utókornak Dalalat fllhairin cimű nagy művében. Egész életén át-munkált, forrott benne az eszme, nem adta fel soha, kitartó, konzekvens maradt és a gondviselés megadta neki azt a szerencsét, hogy alkotásba foglalhatta és átörökíthette bölcsészetét az elkövetkezendő századokra. Egy egész életen át szeme előtt lebegett a terv, a bölcseleti eszme, és alakot adott neki. Sokat dolgozott, sikereket ért, kitűnt a tudományban, csillagászatban, matematikában, orvostanban, a vallás törvényeinek óriási tudományában, fejedelmeknek kedveltje 101.