Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 81

— Igen, mialatt ön üzletemben barátjával társalgott, egyik női alkalmazottam kért, hogy engedném meg, hogy ő és barátnője üzletzárás után a sapkát megvarrhassák. Valóban nagyon meg voltam hatva. Valószínűen norvég nők? — jegyeztem meg. Kértem, hogy adja át nekik üdvözletemet s mondja meg nekik, hogy nagy örömet szereztek nekem. Tükör előtt megpróbáltam a sapkát s fölséges volt. Fizettem s megemlékeztem a leányokról is. Gyönyörködtem a sikerült szép sapkában s csodálkoztam, hogy a férfi nem távozik s örömömben észre sem vettem, hogy mintha tegnap óta egészen megváltozott volna, feltűnően halvány volt. Megszólalt, mondván: minthogy tudom, hogy Ön ki, magam jöttem és bátorkodom egy kéréssel terhelni. Akadozott és mereven tekintett maga elé. Hagytam gondolkodni, mert láttam, nehéz kő nyomja szivét. — Zsidó vagyok, mondja, hallottam, de nem akarom hinni, hogy Európában zsidóüldözés tört ki. Való az? S oly különösen nézett rám, hogy nehezemre esett mondanom: valóban igaz! Visszatántorodott, elkerülte tekintetemet, leült és sirt, valóságosan zokogott. Már régóta bosszantott engem is az az áramlat, mit később antiszemitizmusnak nevezlek el. Anélkül, hogy sejthettem volna későbbi méreteit és elfajulását, végtelen barbarizmusnak tartottam. Nagyon különösen hatott rám egy férfiú előtt állani, ki egy nép szenvedését benső érzésével egybeolvasztja és siratja. Bizonyos, hogy ily esetek a legfinomabb lelkekre gyakorolják a legmélyebb hatást, még akkor is, ha sok ezer mértföldnyi távolságra vannak, A legbensőbb rokonérzetből zokogott fajrokonainak balvégzetén. Hisz' az sohasem szűnt meg. Ez a nép sohsem élvezett nyugalmat, békét és nem találhatott boldog önfeledést, melyet mi nem nélkülözhetnénk. S azóta, valahányszor alkalmam volt ezen kiolthatatlan előítéletek borzalmas nyomaira bukkanni, lelki szemeim előtt megjelent az a finom arc s hallottam fájdalmas zokogását. Különösen az áldatlan Dreyfus-kérdés alatt volt sok álmatlan éjjelem és igen sok borús napom. S ezt tudtára is adtam neki egy arcképemen, melyen az emlékezetes sapka is meg van örökítve és melyet neki nemrég megküldöttem. Lederner ur többször irt nekem. Levele, melyben utolsó születésnapomra üdvöfölt, azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy másoknak is elmondjam, mit 1882. ujévnapján Chicágóban a Palmer Hous-ban tanultam. * Az olyan kimagasló egyéneket, mint Tolstoi Leo, a zsidó tudomány a Libanon cédrusaival szokta összehasonlitani. S ha ily cédrus kidől, emléke sokáig megmarad. Korunk egyik irója és költője sem foglalkozott annyit a zsidósággal, tanulmányozta ősi irodalmát s méltányolta annak igaz értékét (amennyire természetesen modern nyelven tehette), mint a jaznaja-poljana-i remete. Meglett férfi korában fogott hozzá a héber nyelv tanulásához, Az Agada illatos kertjében örömmel andalgott s szívesen üdült benne, A zsidó bűbájos legenda-körből nagyon sokat, majdnem teljesen zsidó szellemben, dolgozott fel s a 80 éves aggastyán a talmud és midrás bölcsmondásait gyűjtögette és azok orosz nyelven való kiadását tervezte. Kellemes érzetet kelthet a tudat bennünk, hogy az első ember, ki Tolsztoi-ra mély hatást gyakorolt, zsidó volt: Auerbach Berthold, illetve ennek egyik frodalmi alakja: Baumann Jenő. Ki volt Baumann Jenő? Auerbach „üj élet" cimü elbeszélésében találkozunk vele. Igazi neve Falkenburg gróf és fejedelmi sarj; magasabb ideálok felé törekvő lény, eldobja magától régi életét és ujat kezd. Lemond rangról, állásról s élete kockáztatásával leszáll a parasztság közé, hol néptanító lesz. Kalandos, kerülő uton jutott e magasztos pályához, vagy a maga szavaival mondva: a nagy misszióhoz. Ő, az egykori jezsuita növendék és volt katonatiszt, 1848-ban a badeni önkéntes