Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 71

nek szamarát roskadni terhe alatt, állj el attól, hogy magára hagyjad, föl kell segítened vele együtt". Ha minden szónál szebben beszél a cselekedet, ugy ezen törvények az ellenség szeretetének ékes hirdetői, mert bennük beszédes tettekben nyilatkozik meg az ellenség szeretete, fiz ellenség szeretetének rövid tanítását is tartalmazza szentirásunk: * „Szeressétek az idegent, mert idegenek voltatok Egyptom országában", flz egyptomi volt a zsidók „par excellence" ellensége. Nemcsak a rabszolgaság kinzó járma alatt nyögtek ott Izrael utódai, de az irgalmat nem ösmerő szívtelen zsarnok a szerencsétlen rabszolga nép ártatlan csecsemőit is a Nílus árjába dobatta. Ezen páratlanul embertelen bánásmódra való tekintettel hangsúlyozza szentirásunk „szeressétek az idegent", ha legnagyobb ellenséged is. Meggyőződésem szerint — subjektiv véleményt fejtek ki — vallásunk „nagy parancsolatja" sem a felebarát, sem az ellenség szeretetének törvénye, fl szeretet oly szubjektív érzés, melyet parancsra, kommandóra előidézni nem lehet. Ezen törvényeket csak gyönyörű szónoki szólamoknak tartom, melyeknek csak ideális értékük van. Valódi, reális értéküket csak a gyakorlás adja meg. Ezért sokkal, de sokkal magasztosabbnak tartom szentirásunk következő törvényét: „És mikor learatjátok országtok aratását, ne végképen arasd le földed szélét és aratásod szedését ne szedegesd. Szőlődet ne böngészd és szőlőd elhullott szemeit ne szedegesd föl, a szegénynek és az idegennek hagyd azokat". ** Ily gyakorlati törvények nevelik az embert a szeretet törvényének követőjévé, ily törvényekben nyilatkozik legszebben, legékesebben, legfenségesebben meg az általános emberszeretet. Milyen jogon hirdeti magáról a leányvallás, hogy ő a szeretet kizárálagos egyedüli hirdetője, milyen történeti jogon nevezi magát megkülömböztetésül a szeretet vallásának, ha az emberszeretet törvényét anyjától tanulta, a zsidó vallásból merítette? Mi joggal kérdezhetjük, vájjon nem illeti-e meg a „szeretet vallásának" elnevezése a zsidó tant, amely azt hirdeti, mely nem zár ki más hitüeket az üdvösségből, hanem elfogadta Rabbi Jehosua ben Chananja, II. századbeli nagy iskolaalapító mester tanítását, hogy a világ összes népeinek jámborai, igazságos és jóságos emberei részesei a túlvilágnak.*** Ezen páratlanul liberális tanítást kodifikálta legnagyobb tudósunk, a zsinagóga sasa, Rabbi Mózes ben Maimon. „.*„. A magyarországi vallás- és közoktatásügyi tárca tavaszi tárgyalása alkalmával sokszor hangzott el törvényhozói ajkakról a „keresztény kultúra" kifejezése. Pedig az oly büszkén és fölénynyel hangoztatott „keresztény kultúra" teljes joggal mondható „zsidó kultúrának" is. Mert bizonyos, hogy a keresztény kultúra alatt nem az ókori klasszikusok hagyományait értették, fl legbuzgóbbak sem akarják a kereszténység számára reklamálni, de nem is reklamálhatják a görög és latin remekírókat. Etikai törvényekre, erkölcsi világnézletre gondolnak. A valláserkölcsi törvényeket pedig a kereszténység a zsidó vallástól kapta, a szentírásból tanulta, a zsidó mesterek tanításából merítette. Nemcsak vaskos köteteket, de óriási könyvtárt kellene összeírni, hogy ezen tételt az uj testámentumtól kezdve a mai napig tényekkel bebizonyítsuk. És írtak is sokat, eleget erről az igazságról, de sajnos, még nem jutott el a köztudatba. Ézsájás próféta nem-e fönségesen szónokolt * V. 10, 19. ** Mózes II!, 19, 9 és 10 és 23, 22. Továbbá V. 24, 19, 20 és 21 az olajfa termésére vonatkozólag is. *** Tosefta Szanhedrin 13, 2 és Szanhedrin 105, a. Jalkut II. 643. §. *** Hilchoth Melachim 8, 11. 71