Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 61

önkénytelenül arra a gyümölcsre, amelyet a fa túláradó bőséggel táplál, hozzá bővebben juttatja nedvét és ezért a pazar szeretetért a túltengő megduzzadt gyümölcs terhével letépi magát az ágat a fáról, amelyen csüngött, amely hordozta, táplálta. így ó, hány fölös jólétben, bőségben dúslakodó gyermek törte már össze szüleinek szivét, boldogságát a túláradó szeretetért, az aránytalan áldozásért a túlterheléstől remegő korunkban. Bizony igaza van az Írásnak. Kiforgatott nemzedék vagyunk, azért nincs gyermekeinkben hit. És mint a megfordított pohárba hiába öntögetjük a legédesebb nektárt, abba egy csepp sem fog bejutni, a megfordított zsidó szivekbe sem fog egy csepp önérzet, lelkesedés, tudás beszivárogni. Mert mi elfordulunk saját kincseinktől, hagyományainktól, hűtlenül elfordulunk saját szent nyelvünktől. De unos-untalan halljuk a súlyosnak látszó ellenvetést: minek kell gyermekeinkre ráróni egy „holt" nyelvnek tanulását?! Egy holt nyelvnek tanulását, amelytől félnek, fáznak, idegenkednek gyermekeink. Éppen ebben rejlik a nagy tévedés. Hogy gyermekeink félnek a hébertől, ettől a „holt" nyelvtől. Azért félnek, mert ti holtnak mondjátok azt nekik és a gyermekek félnek a halottól és félnek tőle sokszor a felnőttek is. De a mi nyelvünk él. Az a nyelv, amely Jeruzsálem forrózugásu utcáin élt és pezsgett és amely annak bukásával a földkerekségen szétszórt zsidók templomaiba, tanházaiba menekült és összehúzódó szerénységgel vonult meg egy-egy homályos zugolyban, ahol az idők pernyéje reárakódott és feketévé, múmiává barnította: ez a múmia lélekzik, ez a mi nyelvünk él. Él imáinkban, szárnyal piutimáinkban, zokog szelicháinkban, lángol zsolozsmáinkban. Él uj költőink dalaiban, uj iróink énekeiben. Él ezer és ezer föleszmélt fiatal zsidó ember ajakán, él ott keleten az iskolában, az óvodában, a gyermekek dalolásában, játékában, az anyák altatódalában. És él a hitünkben, mert ha igaz is, hogy a hit minden nyelven beszél, de a mi hitünk, a zsidó vallás, héberül beszél, csakis héberül. De nemcsak a felébredt lelkes tábor, hanem nemzsidó testületek is ápolják a héber nyelvet, a világ szent nyelvét. Nemzsidó muzeumok zsidó könyvtárakat, Írásokat gyűjtenek. Nemzsidó egyetemeken tanítják a héber nyelvet. Nemzsidó kutatók ott a keleten ássák a földet, törik a követ, hogy a szent hajdankor egy-egy eltemetett emlékére bukkanjanak és igazolhassák vele a m i szent héber könyveinket. Azért nem lehet, ezerszer nem lehet, hogy mi zsidók unottan, hűtlenül akadálynak, kerékkötőnek, túlterhelésnek, halottnak nyilváníttatnánk a mi legnagyobb büszkeségünket, kincsünket, a mi ősszentségü héber nyelvünket! 61