Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 60

erővel, régi hittel mennek tovább, tovább uj hazába, uj életbe. Még egyszer megrázom a kaleidoskopot. Ott látjuk Israel egyik vértagadó fiát, aki csalódottan, bűnbánóan, szivében, lelkében kifosztva tántorog vissza, haza és a „Semá Jiszróél" kiáltásnál boldogan borul ismét oda hitének meleg anyai kebelére. De ám hallom a „túlterhelés" panaszát felcsendülni a szülék és üreslelkü nevelők ajakán, a „túlterhelést" emlegetik uton-utfélen és ijedten szorítják védő keblükre ezek a modern puhaszivü szülék gyermekeiket. Túlterhelés! De hiszen otthon és az iskolában Róma nyelvét, Göröghon régiségét, művészetét, francia izlést, angol sportot, a világ történetét, vivást, festést, muzsikát tanulnak gyermekeink és csakis a biblia nyelve, apáink nyelve, a zsoltárok költészete volna túlterhelés. Éppen ez telítené meg csordultig a mértéket; éppen ez görnyesztené hajlottra, fáradtra gyermekeink vállait és a sok teher közül éppen ezt kell kidobnunk, kiselejteznünk. Szakasztottan ugy cselekszünk, mint az egyszeri tengertjáró hittestvérünk, akinek hajója léket kapott és a kapitány felszólítására, hogy a hajó terhén ő könnyítsen és a podgyászából dobjon valamit a tengerbe: nagybuzgón a tengerbe dobta a taliszt, a tefilint és a héber imakönyvet. Eme gondolkodás járványos betegsége, sajna, a mi napjainkban, kevés kivétellel, megtámad mindenkit, a gyengék megszédülnek belé, az erősek szenvednek tőle. És tagadhatatlan, hogy eme járvány mérge sok eszményi vonást kimart, kisorvasztott az úgynevezett modern zsidóság lelkéből. És ezért több benne a tettetés és a színlelés, mint az igazság és az őszinteség. Sokan közülünk csak színlelik a teherviselés erőlködését, a nehéz és lihegő lélekzetvételt. Ismerik Hölgyeim és Uraim ama duzzadóizmu kőóriásokat, akik gipszből vannak és ugy tesznek, mintha egy-egy erkély, egy-egy boltív súlya alatt görnyednének!? Milyen tiszteletgerjesztő az ilyen óriás, de ne adj Isten, hogy valahogyan kiszedjük az erkély alól és kitűnjék, hogy az erkély és a boltív nélküle is szilárdan meg¬ állt, az óriás pedig csak pózolt és merő díszítés vala. flmig az egyszerűség völgyében járunk, még csak valahogyan megbecsüljük saját javainkat, nyelvünket, multunkat, történetünket; de a magasban, a társadalom magas bércein hamar megtámad bennünket a közöny, az unottság, a gyöngeség. És Gerhardt Hauptmann harangöntőjével panaszkodhatunk mi is, hogy a mi harangjaink csak lent a völgyben, a mélységben konganak, de fönn a magasban csakhamar elnémulnak. Eddig itt-ott még kimagaslott aranyozott hegyével a magasban is egy-egy villámhárító, amely küzdött a levegő háborúi ellen. De ma már a legtöbbnél az arany lemállott, a vas megrozsdásodott, a villámhárító meggörbült és a villám égi lángja kerülgeti, fenyegeti táborunkat, házunkat . . . És a „túlterheléstől" való gyáva félelem a nevelésben is megboszulja magát, máris érezteti bomlasztó, káros hatását, fl régi héberimás, bibliás zsidó házban a szüle király volt, a gyermek alattvaló. Szeretet forrasztotta össze a sziveket, bizalom, hűség teremtette meg a lelkek egységét, ft mi időnkben fonákul áll a dolog, fl gyengédségnek magamegfeledkező mámorával, a túláradó szeretetnek imádatával becézik, szorítják dajkáló keblükre a szülék gyermekeiket. És éppen ebben a beteges szeretetben ormollik a mi korunk bűne, tévedése, fl gyermek zsarnoka a szüleinek. És éppen azokkal a szülékkel szemben unott, bántó, közönyös, becsmérlő a gyermek, akiknek egyedüli gondja, vágya, hogy gyermeke számára simára pallérozza az élet útját és puha kényelmet, boldog bőséget szerezzen számára és megóvja minden küzdéstől, minden túlterheléstől. Nem gondolnak-e 60