Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 59

gondolatai, boldogító képei, Jeremiás siralmai a nagy bukáson és a könyek között felcsillanó uj remény sejditése, Ezekielnek népét feltámasztó nagyságos látomása, Hosea forró képei, flmosznak földillatos frissesége, Michának harmatpuha beszédje, a zsoltárok forró imádságai, amelyben Israel fájdalma, gyötrelrne, lemondása, zokogó, ujjongó, vágyódó néplelkének fényvillanásai, sóvárgó tüzei lobbannak fel, amelyek millió és millió szivet átmelegítenek, millió és millió szivet megtelitenek bizalommal, reménynyel és szeretettel. F\ lemondás zokogása, szomorúsága, amidőn Bábel vizeinél ültünk és a szomorufüzfákra akasztottuk szakadthuru hárfáinkat, reménykeltő fogadalom: „ha elfelejtenélek téged, Jeruzsálem, felejtessék el a jobbom, tapadjon Ínyemhez a nyelvem"! Szentnek kell maradnia a nyelvnek, amelyről Maimonides mondja: hogy csak tiszta, nem, szent beszédre alkalmas, mert alig van neki kifejezése a durvára, a rútra, a parlagira. Szentnek és a miénknek kell maradnia a nyelvnek, amelylyel őseink harcbaszálltak, hitvallóink a máglyára léptek, apáink utolsót sóhajtottak, amelyen porladó szüleinkért „Kaddist" mondunk, a Semá Jiszróél-ért, amelylyel majd mi is elszunnyadunk, a „Jiszgadalért", amelylyel majd gyermekeink értünk zokognak, a Jiszkaurért, amelylyel utódaink könyezve reánk emlékeznek. És igaza van annak a tudósnak, aki azt mondja, hogy szent, volna a héber nyelv, ha nem állana többől, mint eme egyetlen mondatból: „Rdonáj echod"! . . . Am hallottam a járatos ellenvetést, hiszen a „Semá Jiszróélt" pótolhatja a „Halljad Israel", a „Jiszgadalt" visszaadja a „Magasztaltassék" és a „Jiszkaurt" helyettesíti az „Emlékezzél"! Ó dehogy, az „Emlékezzél" az nem „Jiszkaur", a „Magasztaltassék" az nem „Jiszgadal" és a „Halljad Israel" nem a „Semá Jiszróél": ez több, ez sok, ez valami lefordíthatatlan, valami megmagyarázhatatlan, ezt tudni, ismerni, érezni, csak érezni lehet . . . flzért is nem fordította le Onkelosz, a Tóra arameus forditója, a „Semá Jiszróélt" és azért rendeli a hajdani hagyomány, hogy a főpap csakis héber nyelven hirdesse a „Semá Jiszróélt" a csatába induló zsidó katonáknak, mert a „Sémát" más nyelv, még a legzengőbb, legtömörebb nyelv sem adhatja vissza egészen, hiven, melegen, nem adhatja vissza a lelkét . . . És mintha nem is irva, hanem festve volnának e szavak és mintha nem is betűkből, hanem sóhajokból, könyekből, vércseppekből volnának összerakva. Ó mi nem tömörül eme két szóba: „Semá Jiszróél"! Egy ősi népnek öröme, gyásza, bukása, reménye, lemondása és csatakiáltása. Ezek nem is egyszerű írásjelek, hanem a patinás hajdankor hierogliphái, amelyeknek csodás alakzata minden tekintetre változó képet állit a lelkünk elé. Kaleidoskop, amelynek összesimuló gyöngyszemei az anyák könyeiből, az apák imáiból, a hitvallók kicsorduló véréből és a haldoklók nyögéseiből vannak összeillesztve. Megrázom a kaleidoskopot és tekintsünk belé. fl templomban az imádkozok sokadalmában látok egy özvegyasszonyt, gyászolja hitvesét, siratja elveszett boldogságát, fél az élettől, retteg a jövőtől és a „Semá Jiszróél" kiáltásánál megerősödik és bizva szorítja keblére pelyhes árváját. Megrázom a kaleidoskopot és nézzünk belé. Ott látok egy családapát, aki keservesen keresi kenyerét, sóhajtva, izzadva járja az élet tövises útját és munkája, gyötrelme meddő marad és a „Semá Jiszróél" kiáltásnál uj erő pezsdül meg izmaiban és szivébe száll uj remény, üjra megrázom a kaleidoskopot és egy sereg fáradt, sápadt ember áll előttünk: apák, anyák, mátkák, öregek, betegek, gyermekek, hazájukból kiüldözött szerencsétlen zsidó emberek és a „Semá Jiszróél" kiáltásnál uj 59