Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 58

letek és az imádság számára. Pedig az volna nagy feladatunk, hogy e két nyelv, a héber és a magyar, hazánk nyelve és a bibliánk nyelve kisérje a magyar zsidót, miként a hajdankorban az egész frigytáblák és a törött frigytáblák haladtak őseink előtt a vándorláson. De nemcsak édes hazája nyelvét szereti és őrzi meg a zsidó; nemcsak ama ország nyelvét, amelynek szabadságát élvezi, amelynek áldott földjén bölcsője ringott és amelynek hantjai alatt porladnak vérei, hanem még ama országok nyelvéhez is ragaszkodik, amelyekben sanyargatták, szolgasorba szorították és kiüldözték őseit. Egyptomban rabok voltak apáink, de azért legnagyobb prófétánk hálából mindenkorra megtartotta egyptomi nevét: Mózes, amelyet az egyptomi királyleánytól kapott. És Mózesnek egész külső megjelenése, beszédje az egyptomira vallott az idegenben, mert Jetró főpap leányai azzal a hirrel sietnek apjukhoz: „Egy egyptomi ember szabadított meg bennünket a durva pásztoroktól". És az örökkévaló, így mondják a régiek, a tiz igét a Sinai ormán, nem a héber „Áni"-val, hanem az egyptomi „flnaukival" kezdte meg, hogy Israelt ezzel hálára, feledésre, kiengesztelődésre tanítsa és nevelje, hogy idegeibe vésse a nagy és nemes tanítást: „Ne vesd meg az egyptomit, mert tartózkodtál az országában". És minő megható, könyfakasztó az a hűség, amelylyel szefárd zsidó testvéreink ragaszkodnak még ma is négyszázhúsz esztendőnek nagy ideje után a spanyol nyelvhez, ama ország nyelvéhez, amelyből a legdurvább lelketlenség, a legsötétebb embergyülölet és vakhit mindenből kifosztva, koldus szegényen verte ki apáikat, anyáikat és csak temetőik sírköveit vihették magukkal szomorú emlékül, elveszett hazájuk, szétdúlt boldogságuk mozgó sírköveiül . . . És a héber nyelvhez, a biblia nyelvéhez hogyne ragaszkodnánk forró indulattal, örök hűséggel. Hiszen a héber nyelv az a harmat, amely a lelkünkre hull és azt üdén, frissen, termőképesen, minden iránt fogékonyan tartja meg. héber nyelv az az egyedüli kapocs, amely a földkerekség szétdarabolt zsidóságát eszményi kötéssel összefűzi. Sőt még a harcok fergetegében, a háborúk véres zivataraiban is a „Semá" kiáltására zsidó katonák testvérekül ismerték fel egymást és a „Semá" kiáltása a tengerentúli zsidót hitben testvérként közelebb hozza a szivemhez és az én szivemet összekapcsolja az övével. R hit- és a vallásos életben meg kell tartania ma is a héber nyelvnek hatását és befolyását. Hiszen eme nyelven van megírva minden emberi haladásnak, minden nagy törekvésnek, szent emelkedésnek törzskönyve; minden igaznak, tisztának, nemesnek szikrainditója és szent lángjainak ápolója: a Tóra. És vájjon mi lett volna ama nagy tanításokból és eszmékből, ha csak erőtlen fordításokból táplálkoztak volna?! Mi lett volna, ha a gyűlölet támadásait, az izgatás ferdítéseit, a tudatlanság vádolásait csak a fordításokból szedett védőeszközökkel vertük volna vissza, fordításokból, amelyek a legjobb esetben is csak élet, erő és vér nélkül szűkölködő olajszinnyomatok. Vájjon a szent nyelv ismerete nélkül nem torzultak volna el a szent könyvek örök tanításai az egész emberiség kárára? És örökké szentnek kell maradnia a nyelvnek, amelyben az emberiség legdrágább örökségét és legértékesebb kulturkincseit őrizzük, fízt a nyelvet, amelyen Mózes hirdette az egyetlenegy Istent, a szeretet Istenét, az eskü szentségét, a szombat pihenését, a család szentségét, a szülék tiszteletét, az emberjog törvényét, az emberi egyenlőség eszméjét, a szabadság gondolatát, amelyen felzengett a nagy hymnus a Vöröstenger partján, a tiz ige a Sinai ormán; Deborának öntudatot lélekző dala; a prófétáknak izzó szeretettől szikrázó beszédje; a messiási jövendölések; az örökbéke 58