Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 53

tónussal szemben, A pápa megengedte, hogy tudományos vitában nem helyénvaló igy beszélni, „de — ez volt a véleménye — nektek, zsidóknak ezt már el kell viselnetek, hiszen közületek való, aki igy beszél, s bizonyára hozzá van szokva az ilyen vitatkozó modorhoz." Gúny, kacagás kisérte a zsidó eszme bajnokainak szellemi csatáját ebben a discussióban, s ha szellemi fegyverekkel győzhetetleneknek is bizonyultak: a talmud legendáit, paraboláit a tudatlan, bíboros és mámoros tömeg hangos hahotával taposta sárba. Bizony veszedelmes győzelem volt a zsidó diadal és a győzedelmes igazság fegyvere megsebezte azt is, aki vele suhintott, de ne feledjük, hogy a rabbit kényszeritették a vitatkozásra, s a disputációknak — Heine szerint sajátságosan illatos levegőjét nem maga kereste. Ahol fény és hatalom van : ott a győzelmet is meg Jehet hamisítani. XIII. Benedek pápa bullája a zsidó vitatkozók leveretését hirdette, s a talmudot elégetésre ítélte. Illetve a talmud papirfoszlányait, mert a szelleme még ettől a máglyatüztől is csak uj életre ébredt. Dacára annak, hogy az ezt követő korokban is akadtak zsidó renegátok, akik gyöngék voltak az eszme bajvivására, s könnyebb tehernek vélték megterhelt lelkiismerettel a biboros papi köntösök viselését, mint szabad lélekkel a sárgafoltos zsidóköpenyt. Akárhogy erősködtek: mégis bűnhődést kellett állniok; a kereszt talisszá változott rajtuk uj hitsorsosaik szemében, a zsidót látták bennük a csuha alatt. Olyanokká váltak, mint a hindu mese kékszínű sakálja. Volt egyszer, élt egyszer egy erdő mélyén egy sakál. Éhség gyötörte, a nyelve lógott ínyenc falatok után, s a közeli városba lopódzott zsákmányiesésre, fl kutyák azonban észrevették, üldözőbe fogták s kínjában egy indigóoldattal teli hordóba bujt el. Amikor onnan kibujt, teljesen kékre volt festve. A kutyák nem tartották sakálnak többé, s amikor visszatért erdejébe, tigrisek, oroszlánok, farkasok rémülten futottak előle, mert sohase láttak ilyen kékbőrü állatot, s nem tudták mi lakik benne. Olyan volt a külseje — mondja a mese — mint a tamalata szine, amely hasonlít a Siva istenség nyakának kék színéhez, amely ugy keletkezett, hogy Siva a tengerből felmerült kalakuta nevü mérget elnyelte, hogy a halhatatlanság isteni eledelét megszerezhesse, fl kék sakál, amikor látta, hogy félnek tőle, fejedelemnek adta ki magát. Hízelegtek is neki, hasznát is vették az erdő vadjai. Ezentúl csak nagyúri állatokkal érintkezett. Nagy rangra tett szert, baráti viszonyban volt a tigrisminiszterrel, a leopárdállamtitkárral, a hiénaegyházfejedelemmel, fl sakálokkal azonban, akiknek fajához tartozott: nem beszélt, azokat a közelébe sem bocsátotta. Osztozkodott uj környezetével sok izes prédában. Így mult az idő. Egyszer azonban a távolból sakálhangokat hallott. fl rég nem hallott melódia megborzongatta; nem tudta magát visszatartani, s maga is akálhangon kezdett üvölteni. Amikor a többi állat ezt a hangot hallotta, egy pillanatig szégyenkezve sütötték le szemeiket a földre, de aztán fölocsudtak, s igy beszéltek: „Óh, hiszen mi rá hagytuk szedni magunkat! Hiszen ez nem más, mint egy nyomorult sakál I Ezért meg kell lakolnia I" Segény sakál 1 Testvéreihez sem tudott többé visszamenekülni, azok is féltek és undorodtak a szinéthagyott sakáltól. Összemarcangolta a többi állat és fölfalta. A zsidó renegátoknak akkor sem volt jobb sorsuk. Egy ideig nem ismerték fel az uj szín mögött a régi lényt, de azután reájuk törtek. A pápák és az udvarnagyok szolgálataikat elfogadták, egy időre meg is jutalmazták őket, de sohasem hittek őszinte megtérésükben. Astruc Remoch, a keresztségben Francisko dias Corni elhagyta apai hitét, magas rangra tett szert, zsidó testvéreit hitelhagyásra buzdította, s máglyára került, mert nem hitték el neki, hogy szintén hisz a trinitás tanában. Egy másik hitehagyottat Bongiomo Dávid Bonét, Paulus a Santa Mária példája vonzotta : fölvette a keresztségét. Azután Izsák ben Mózes Halévihez, ifjúkori barátjához fordult, hogy őt is reábirja a hitcserére. Izsák Halévi korának szellemes philosophusa, aki Prophiát Durán, rövidítve Ephodi név alatt ismeretes a zsidó irodalomban, a korabeli zsidóság hangulatának adott kifejezést, amidőn fojtott indulattól remegő és rejtett gúnytól szikrázó Írásban utasította vissza Bongiomó felszólítását. Versformában kísérlem meg visszaadni főbb vonásaiban a zsidó eszme hősének eme költői epistoláját: 53