Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 44

ban még a keresztény uralom alatt sem szűnt meg teljesen és a tudomány és irodalom kérdéseiben a kereszténnyé vált Toledóból áradt ki a nyugati művelődést irányító arabs izlés. Maga a zsidóság fllfonzó idejében megbecsült helyzetben élt, zsidó államférfiak állottak az ügyek élén, s fllfonzó egy izben egy szombat-napra eső csatát elhalasztott a hadseregében szolgáló zsidók kedvéért. Korán avatják be a talmud ismereteibe a költőt, lángesze általános csodálatot ébreszt. De szivekethóditóvá a költészet révén válik, fl zsidóság legkiválóbbjai övezik körül elismerésük babérjával. Hírneves poéták megindító hangon írnak róla s dalban éneklik meg költészetének varázsait. Csodálatosak ebben a tekintetben is azok a régi zsidó poéták: mennyi elismeréssel tudtak beszélni egy őket túlszárnyaló ifjú íróról! Hogyan nem férkőzhetett közel hozzájuk a sápadtarcu, vérszintvesztett hivatásos irigység! Pedig talán ok és ürügy is lett volna poézisébe belekötni. Hiszen a fiatal rabbi Jehuda Halévi, aki mint a héber tudás koszoruzottja vallásbölcsészettel foglalkozott, újszerű és szokatlan verseket ir. Helyet szőrit a szerelem énekeinek a zsidó poézisben. Lágyanepedő, tűzregyulladó, hévbenszikrázó szerelmes dalokat, amelyek mintha csak a Sulamith pásztorának kerti rónabokrain fakadtak volna. Szűzies, hamvas melódiákat, mintha a Karmel hegyén csöngene édes pásztorfurulya. Jehuda Halévi nem tagadja meg a költészetben annak a tiszta érzésnek jogosultságát, amit a legnagyobb poéta: Isten az ő költői művében, a világegyetemben nem tagadott meg az emberi szívtől. Asszonyi bájról, női szépségről ezer hangnemben zeng csodás hárfája. Kedveséről azt énekli: Látom azután a férfiú Jehuda Halévit. Halántékán őszül már hajának fürtje s az élet is komor gondok barázdáit szántja homlokára. Cordovában él már akkor s a zsidóságot az orthodox iszlám, amely az fllmoravidák betörésével uralomra jut, csakúgy nyomja, mint a fanatikus kereszténység. Halévi szive megtelik keserűséggel, de a fellegek közül kitör a rég rejtőző napsugár, a régi vágy Jeruzsálem után. fl zsidó szellem hősének lelke mondhatlan vágytői telik el, látni még romjaiban is, sakálüvöltés közben is a helyet, ahol apái jártak, a próféták, hősök és poéták, fl nemzeti érzés, a vissza nem fojtható jeruzsálemi láng fénnyel, sugárral, melegséggel tölti el dalait. Lángszivü zsidó tudósok Jehuda Haléviről irott értekezésekben azt akarják kimutatni, hogy Jehuda Halévit sorscsapások indították vándorutjára. Felesége meghalt, egyedül állott — nem volt mit keresnie többé Spanyolhonban — de ennek ellene mond az a tény, hogy költeményeiben erről a poéta sehol sem emlékszik meg, viszont egy másik, a vándorhajón irott versében egy reménykedő fogolynak és önmagának, aki a hajó deszkaüregében halottként fekszik és tengeri kalózok és viharok nyugtalanítják, — ennek a szenvedő poétának üdvözleteit küldi otthon hagyott családjához, leányaihoz és fivéreihez. Látom a Cion látását reménykedő poétát viharok zugásában, amint örökszép dalait irja, az istenbizakodó himnuszokat, amelyeknek mélységes hite csodálatos hévvel buzog s amelyekhez hasonlót a világirodalom nem alkotott, amelyekről Heine azt mondta hitvesének, „hogy érdemes Juda Halévi dalai kedvéért héberül megtanulni", s amelyek Erzsébet királyasszonyunk Rubin és zafír ajkadnak éke, Bíbort von kristályfogad elé, Nap a te arcod, de hajadnak éjje Sötét felhőket dobál belé. Majd amikor válni készül szive szerelmétől, így búcsúzik: Ha meghalok majd: meghallom a lépted, Ha kijösz hozzám a kis temetőbe, Én meghallom majd ruhád suhogását, És ajkadnak siró suttogását, És álmodom a sírban is felőle, És meghallom majd a te könnyű lépted. S ha hűtlen lennél énhozzám, galambom, És másnak adnád könnyű kedvvel szived : Ha elfelednéd forró ölelésem, Óh, halld meg akkor síri esküvésem, fl sírból is fölkel majd akkor hived, És feléd hajlom csókommal, galambom. 44