Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 43

Utasok ajkán káromlás csendül. Béna matrózok, mért nem eveztek? Vakszemü gyávák, szálig elvesztek! Kapitány ott fönn a hajó ormán, Szalma kezedben tán a kormány? Hajótok részeg most a tenger hátán, Fölfal bennünket még ma a sátán, Leviáthánnak halljuk a hangját, Kongatja, zönditi már a harangját, Lakomát rendez, nászra fölkészül, Szörnyeket hi meg vidám vendégül, Húsunk a tenger a katlanba zárja, Fejünkre borul hullámok árja. x III. És fölemelem szemeimet hozzád, Én Istenem! mig nevedet átkozzák, Te vagy én Uram! az én menedékem! Nincs más erőm, más horgonyom, más vértem És ha a szivem félelemben reszket, És ha a lelkem száz gondban repesget, flz én imáim tehozzád ugy szállnak, Mint Jónáé, fiáé flmitájnak, Rágondolok a nádas tengerere, Hol megmenekült Izraelnek vére, És hárfámon egy boldog dallam csendül, Hitem tebenned soha meg nem rendül, Látom a Jordán csodáinak álmát, S felejtem éltem minden borús árnyát, flz Éden kertje illatot küld hozzám, És hullámoknak megszelídült ormán Egy zászló leng: kegyelmednek reménye, Ugy repes szivem és hitem feléje, Mint sas röpül biztos hegyi fészkébe, Lehajtom fejem irgalmad ölébe, Te vagy a fényem berzsenyes sötétbe' Már napsugarak égnek hegyek ormán, Már lecsöndesült szavadtól az orkán! IV. Haragja elmúlt az én Istenemnek, fl tengerhabok újra csöndesednek, fl világ fölé ráborul a béke, Csönd költözött a rajló tengermélybe. Vihar nem lázong, lágy habok csobognak, Mint kristályfalon olajcseppek folynak, Nem sikit lelkünk és sirám nem hördül, És fönn az égen angyalszózat dördül, És aranykürttel megváltást hirdetnek Minden aggódó, elborult léleknek . . . Óh, bár én népem I Izráelnek népe, Amelyet ugy tép minden ellensége, Mint viharvetett hajót üz az orkán, flmely ugy sir, ugy jajong busán, tompán, Mint hajó ködben, irányát veszítve, Szivében bánat, vérig keserítve, Bár Izrael is hallaná már újra: Hogy viharoktól ment már vándorutja 1 Bár békeszózat csöndülne feléje: Véget ért immár fájdalmaid éjjel Ébredj, én népem I nincs örökig éjjel! Lám árnyaid már oszladoznak széjjel! flz Ur közéig 1 az Ur jön tihozzátok! És megszűnik a régi, régi átok I Kik hivek vagytok Hozzá mindhalálig: Őt látjátok, kit lelketek ugy áhit! . .. Szeretném: ha el tudnám képzelni Jehuda Halévi külső megjelenését, a legnagyobb zsidó poétának alakját. Am a róla szóló híradások ép oly szűkszavúak, mint élettörténetének ismerete. Közös a sorsa a világirodalom legkiválóbb szellemeinek gyors feltűnésével és mitosz ködébe burkolt eltűnésével, flz emberiség nagyjainak életére észrevétlenül reászövi a legenda fátyolát az idők távolában mindegyre növekedő csodálat: próféta tüzszekéren száll a mennymagasba, poéta ismeretlen lándzsától halálraszurva, ismeretlen sirban feküszik s ha a mi időnkben T o 1 s z t o j, a nagy gondolkodó őszutói zimankóban elhagyja otthonát s egy kicsiny orosz állomáson leheli ki a világrenddel meg nem békült lelkét az örökkévalóságba: a késő legenda ki tudja mivé fogja felmagasztositani ezt a rideg orosz stációt s milyen tündérképzelmü vándoruttá a beteg öreg ember halálos elszántságu menekülését? így vette birtokába Jehuda Halévi halálóráját a nép fantáziája s hozzája méltó halált költött számára. Elérte élete legforróbb vágyát: Jeruzsálem porába omolva irta le utolsó sorait örökszép ciónidájának, s akkor egy arabs lovas vágtatott át rajta. Ott halt meg Ciónnak megszentelt rögén. S látom magam előtt elsuhanni Jehuda Halévi életét, ezt az életet, mely megtalálta a földön az élet legérdekesebb gyönyörűségeit: ifjúságot, szépséget és poézist. Látom az ifjú Jehudát, amint lelkében első szárnycsapásra bontakoznak a költészet álmodásai. Karcsutermetü, lobogószemü ifjút, aki teleitta a szivét a tudás italával, de a legmámoritóbb tüznedüt a poézis kristályserlegéből szivta magába, fl Tajó mentén, Toledóban ringott bölcsője s az andalúziai héber költészet zsongása lágyan rengte már akkor a gyermek pihenőágya körött altatódanáit, fl XI. évszázad utolsó negyedében vagyunk, amikor az arabs költészet teljes virágjában, de a mór uralmat már döngetni kezdi a kereszténység hatalma s VI. fllfonzó Toledó városát már hatalmába kerítette, flz iszlám befolyása az ibériai félszigeten azon- 43