Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 42

szerint csodálatos erő lakozott: fölindult habmorajlások lecsittultak tőle és bugó hullámmorgások elnyeléssel fenyegető üvöltései sokára elnémultak; Josephus tollának szigonyán hármas erő: hit, igazság és rendületlen bátorság. Azokkal harcolt hatalmasok ellen és szava kárhozatnémitó volt és diadaltszerző. Varázsa: hitének szerelme, ereje a meggyőződés bátorsága. Jehuda Halévi 1 Mesemondásra nyílik az ajkam és ugy szeretném, hogy az ezeregy éjszaka regemondó Serezádéjának lelke ihletné meg lelkemet, hogy hozzája méltón zenghetnék költeményt avagy nárdusillattól fűszeres Calderonregét róla, akinek élete költemény, halála poézis és szive csalogányok énekesfészke. Poéta volt, aki egy álomért életet áldozott, egy rózsáért, egy jeruzsálemi liliomért odadobta gyermekkorának, ifjúságának napsugárban fürdő minden emlékét, Spanyolhon minden ragyogását . . . Amit egy nagy iró gyönyörű képben, a nagy dán mesemondóról mondott, azt némi variációval életére alkalmazva mondhatjuk el Jehuda Halévi költői fejlődéséről, vándorpoézisének borongó, elégikus hangjáról: Amikor Izrael eme halhatatlan borostyánu poétája még bölcsőjében ringott: sok jóságos tündér foglalatoskodott körülötte és elhalmozták ajándékaikkal az álmodószemü fiut. Nem a föld csillogó javaiból, nem aranyból, gyémántszikrázásból, dicsőségből adták neki a legtöbbet: de megajándékozták szellemmel és a legmelegebb szivvel és elborították bölcsőjének vánkosát illatos rózsákkal és fölavatták költői merengéssel: a héber szó egyszerre csak olyan nem sejtett bűbájjal ömlött ajkairól és tolla alól olyan gyújtó tűzzel fakadt a költészet álmodása, hogy mindenütt csodálat, hódolat és szeretet babéra röppent útjaira. Hárfájára a nemtők rálehelték a zsoltárok ujjongó istenbizodalmát, a próféták lángoló hevülését, az Énekek Énekének napsütéses, almafavirágos, epedő lágy akkordjait. Ajkára rácsókolták a szent poézis örök parázsát, ugy hogy költeményeiben mintha a biblia nyelvének minden titkos forráscsörgését hallanók halk csobbanással csördülni. Megadták neki a gondolatok égbeszárnyalását, a hitéhez való töretlen rajongás szerelmét, örökifjú lélek tűzben villanását és a gonosz tündér mitsem tehetett, hogy megakadályozza a mennyei kincsek eme lelkébe szóratását. „Legyen mindez a kincs Jehuda Halévié — visított fel a rossz szellem — de vándorbot legyen a végzete. Kihúzta alóla a pihenő párnát: szivébe olthatatlan vágyat ömlesztett: a Jeruzsálem utáni epedés nyugtalanitását." És az ifjú lelke örök bolyongás ösztönével tellett meg és dalaiban ott forronganak bejárt tengerek hullámmorajlásai, viharra gyülekező fellegek távoli tompa dörgései, vándorhajóhoz ütődő haboknak halk csobbanása. III. JEHUDR HflLÉVI. I. Keresem: merről int a remény? Int-e még élet újra felém? Szivem megsejti Istenemet, Ő szeli át a tengereket, Izraelt vitte tengeren át, Igy menti majd meg ő a fiát, Akit bár bűnök vesznek körül, Rajta az Ur még megkönyörül. II. Zajong a tenger, harsan a hullám, Örvények réme, veszélye hull rám. Szitokszó röppen, indulat zendül, Vadabbul zug az Óceán mélye, Feketébb fönn az égnek sötétje, Roppan az árbóc, vitorla reccsen, Sistergő tajték felhőkig feccsen,