Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 23

De nem kevésbé bámulatos és következményeiben jelentőséges a zsidó nép optimizmusának egy másik nyilvánulása. Nemcsak ez ideálokért való szenvedésnek, hanem az értök való munkának is hőse volt és ha Jehuda Halévi az emberiség szivének mondja azért, mert minden kórsága őt sújtja a legérzékenyebben, azt hiszem, hogy erre a névre még sokkal inkább azzal szolgált rá, hogy lelkébe plánlálta mindazokat az ideálokat, amelyekért a legjobbak és legnemesebbek buzgólkodtak, mert az emberiség legértékesebb javaiért, legmagasabb céljaiért való rajongás szüntelenül lelkét mozgatla, mert szellemi és erkölcsi javainak védelme és gyarapítása törekvéseinek tárgya volt, mert a kultúrnépek egyetemének legnemesebb érzelmei dobbantak meg benne. Párját ritkitó gazdagságban termékenyült meg szellemi élete, felvette magába annak legjavát, amit a legnagyobb gondolkozók munkája alkotott és fejedelmi bőkezűséggel viszonozta az elfogadott szellemi adományokat azzal, hogy őrködött annak a kultúrának kincsei felett, amelyből az európai renaissance származott. Végtelen szenvedések között, szűkölködve anélkül az elismerés nélkül, amely kibontja a tehetségeket, amely növeszti a buzgalmat és szárnyat ad a lelkesedésnek, művelte és fejlesztette az összes tudományokat, vetette meg alapjait az egész világot átkaroló kereskedelemnek, nyitott forrásokat a jólétnek, inditott meg soha nem sejtett gazdasági fellendülést, nyújtott tudományos és anyagi segédeszközöket felfedezőknek és egyengette útjukat azoknak a prófétáinktól hirdetett nagy szociális eszméknek, amelyek átalakították a népek gondolkodását és uj irányokat szabtak az erkölcsi életnek, uj medreket ástak a fejlődésnek. És az a számtalan gondolat, mely zsidó elmékben született, az a sok-sok ezer könyv, melyet zsidó tudósok irtak, nemcsak a szemlélődés és elmélyedés szeretetének, a tanulás szenvedélyének, a kutatás buzgalmának, hanem annak az optimizmusnak tudandó be, amely a legmostohább körülmények között sem engedi az erők elsatnyulását, a tehetségek ernyedését, az erkölcsi vágynak elfajulását, amely serény, kitartó, verejtékes munkára hivja azokat is, akik tudatában vannak annak, hogy munkájuk az ő számukra gyümölcsöt nem fog teremni, amely az ideálok önzetlen szolgálatából gyönyört és boldogságot fakaszt, mely egy jobb és szebb jövő előkészítésében, késő nemzedékeknek szánt javak gyarapításában látja minden emberi törekvésnek legméltóbb tárgyát, legmagasabb célját. Pi zsidóság számtalan sebből vérezve, de mégis életerővel és életenergiával lépett be az újkorba. Évszázadokkal későbben virradt fel őneki, mint azoknak a népeknek, amelyekben az európai kultúra hordozóit szokták látni. Optimizmusa volt hű társa szenvedéseinek, mártiriumának két évezredes utján. Optimizmusa óvta meg az elcsüggedéstől, a történeti hivatásáról és a gondozására bizott eszmékről való lemondástól, fíz emberiség története, a nagy átalakulások, amelyek az európai népek érdekében végbe mentek, igazolták ezt az optimizmust. Eszméit terjedni, megfogamzani, diadalmaskodni, messiási reményeit, ha nem is a saját sorsában, de a nagy kultúrnépek életében a megvalósulás felé közeledni látta. És most optimizmusa az érvényesülés uj, az eddigiektől elütő formáit keresi és meg is találja. Emberi és polgári jogokat követel, beilleszkedik az egyes népek nemzeti életébe és tudatában annak, hogy a benne rejlő, de lekötött erők csak szabadulásra várnak, hogy érvényre juthassanak, részt kér magának ebből a munkából, amelyet a szabad népek a kultúra szolgálatában végeznek. Nem türelmet, hanem igazságot, nem oltalmat, hanem emberi és polgári jogokat kiván. És követeli anélkül, hogy ezért áruba bocsátaná azt, amiért két évezredes mátiriumot szenvedett. Nem csodálkoz- 23