Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 22

való lemondás nem zsidó tulajdonságok és azok az aszkéta irányzatok, amelyekkel a kereszténység keletkezését megelőző és követő századokban találkozunk, a nép széles rétegeit nem hódították meg. f\ szenvedések, amelyek a zsidó népre nemzeti életének végleges kimúlása előtt szakadtak, azok lelki kínjai, akiknek nemzeti önérzetét és szívbeli békéjét az összeomlott jeruzsálemi oltár romjai alá temette, egyeseknél még legszerényebb élvezetek kerülését is okozták ugyan és tudomásunk ván arról, hogy egyes gyászos események mély nyomokat hagytak a nép életében és szokásaiban, de a legsötétebb idők komor képein is ott találunk egy-egy mosolygó fénysugárt, amely átrezeg a bánaton és a legmélyebb gyász éjszakájában is biztatóan dereng. flz a mondás, amelylyel egy nagynevű törvénymagyarázó, R. flkiba mestere, az élet legsúlyosabb pillanataiban vallotta, hogy a legnagyobb csapás, a leggyötrőbb fájdalom is üdvére válhatik az embernek, a zsidó nép jelszava lett. Bátor, erős, a szenvedések kohójában megtisztult lelkének optimizmusát ezekkel a szavakkal hirdette: gam zú l'tóvó „ez is jóra szolgál" és a bölcsnek ez a boldogító tapasztalata és csapásoktól meg nem renditett meggyőződése szólalt meg annak a népnek egész életfelfogásában, mely a zsoltárköltő dalával énekli: „Sokat szorongattak engem ifjúkorom óta, mégsem birtak velem. Hátamon szántottak a szántók, hosszan húzták barázdájukat" (129). Nem a reményvesztettnek lemondásával, nem a letörtnek néma megadásával, hanem gimzói Náchum hősiességével fogadta el azt, amit egy magasabb akarat reá mért és optimizmusával győzelmesen haladt végig az évezredeken diadalmaskodva nálánál hatalmasabbak felett és megérve azoknak az eszméknek a diadalát, amelyeknek életét szentelte. M. t. hallgatóim! fl mult század zsidó tudományának legkiválóbb képviselője a középkor zsinagógai költészetéről szóló művének egyik hires fejezetét ezekkel a szavakkal kezdi: „ha szenvedéseknek foksoruk van, Izrael a legmagasabb fokra emelkedett; ha a fájdalmak tartama és a türelem, amelylyel elviselik azokat, nemesit, a zsidók minden ország főméltóságaival mérkőzhetnek, ha gazdagnak lehet nevezni oly irodalmat, melynek néhány klasszikus szomorujátéka van, minő hely illeti meg az oly tragédiát, amely másfél évezerig tart, amelynek szerzői és előadói a hősök maguk." Miben rejlik magyarázata annak, hogy a zsidók oly szenvedések elviselésére vállalkoztak, amelyek sok évszázad történetét összehasonlíthatatlan mártiriummá alakították, amelyekkel csak emberfeletti erő volt képes megküzdeni? flkik egy eszméért meghalnak, akik inkább életüket adják oda, mintsem megtörnék a hűséget, amelylyel ideálokon csüngenek, akik gyönyört lelnek mérhetetlen kínokban, amelyeket imádatuk tárgyáért szenvednek, akik boldogok, ha feláldozhatnak érte mindent, amiben az élet becsét látják és minden áldozatukat szivük vérével szentelik meg, azoknak akaratát az a meggyőződés irányítja, hogy diadalmaskodni fog az eszme, amelyért szivük hevül, flz ideáljaik győzelmében vetett hit nem rendül meg akkor sem, midőn azt kell tapasztalniok, hogy a nagy tömeg és a föld hatalmasai kigúnyolják és lábbal tapossák azokat. Ez a hit bátor, erős lelkek optimizmusából fakad. A mártírok a legnagyobb optimisták, zsidó népnek vértanuságra való készsége is ebből a forrásból származott, fl boldogságnak az az érzete, mely R. flkiba lelkében felujjongott, midőn azt a pillanatot köszöntötte, amelyben a hitéhez való hűséget életével pecsételhette meg, az egész zsidó nép szivét hatotta át és gyönyörré változtatta azoknak a millióknak kínjait, akik mártírságot szenvedtek vallásukért, hogy az eszmények, amelyeknek vértanúi voltak, sértetlenül szállhassanak késő nemzedékekre. 22