Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 7

donokban kiválóbbnak tartják magukat környezetüknél, különben az uralkodó többségtől nyomtalanul felszivatnak. A kiválóság hitének elenyészte tehát különösen akkor, mikor a vallási eszme feltétlen uralmának gyengülése az asszimiláció ellen ezelőtt fennálló vallási gátakat is ledöntötte, már maga is elég ok volna, hogy a zsidóság fenmaradásának problémája fölött gondolkodóba essünk. De valósággal késztet rá a tapasztalat, hogy ellenségeink nem elégedvén meg avval, hogy kiválóbb voltunknak hite egyre gyengül és vész, valósággal tervszerűen azt a nézetet terjesztik, hogy a zsidóság nemcsak nem kiváló, hanem határozottan kisebb értékű népcsoport a kulturnépeknél, hogy a zsidó nép soha sem teremtett igazán nagyszerűt, hogy a faj maga oly alacsonyrendü, hogy kiváló alkotásokra nem is képes és ami kiváló mégis fűződik nevéhez, azt vagy mesterségesen túlbecsülik, vagy nem is a zsidóság hozta létre, hanem csak ugy vette át más népektől; önálló nagy alkotása nincs is. Hiszen bizonyára mindenki emlékezetében van még a Bibel-Babel vita, hogy mint erőlködött Delitzsch kimutatni, mikép az egész bibliai törvényhozás, a bibliai morál, sőt még maga az Isten hite is nem a zsidóság fáján nőtt, hanem egyszerűen eltulajdonittatott Hammurabitól és a többi babyloni nagyságtól és a zsidó nép a drága régi érmeket, melyek neve alatt mentek át a világforgalomba, nem maga-bányászta aranybó.l verte, hanem készen vette át és csak uj felirattal látta el. Delitzsch pedig nem merte volna ezt a theoriáját, mely a zsidóság minden érdemét tagadóba veszi, megkonstruálni, ha e téren a talajt neki mások elő nem készítik, ha a köztudatba lassanlassan be nem csepegtetik a hitet a történeti zsidó nép jelentőségének alacsonyságáról, hogy aztán levonhassák a következtetést a mai zsidóság kulturértékének jelentéktelenségére, amit csak egy lépés választ el attól a hittől, hogy a zsidóság inferior, alacsonyrendü faj, a nemzetek életében haszonnal nem munkálkodik, sőt ártalmas és veszélyes, kíméletet hát nem érdemel, hanem irgalmatlan harcot gazdasági és politikai tekintetben. Es ami talán a legszomorúbb ebben a hajszában, az, hogy maguk a zsidók kezdenek hinni ezekben a történet- és igazsághamisitó elméletekben, hogy magát a zsidó intelligencia tetemes részét is megvesztegeti az a sok szellemmel és művészettel felépített hepphepp elmélet és következményekép a saját fajának oly megvetése jelentkezik, mely mellett csak természetes, hogy az, ki azt a mérget magába szívta, örömmel menekül ki a megbélyegzett faj kötelékéből és benső megnyugvással állapodik meg a másik parton, a fiatalabb vallások valamelyikének karjai közt, ahol a faj átkát is — mint mondja — levetheti, ha ugyan az önmegvetés kényszerének rettenetes súlya teljesen össze nem roppantja, amint ez a szegény Weyningerrel történt, aki zsidó létére egy iszonyúan fajagyalázó könyvet irt és nemsokára öngyilkosságban keresett nyugalmat az önmegvetés Nessus-inge okozta fájdalomtól. Nálunk e jelenség ugyan kevésbbé mutatkozik, nálunk a fajmegvetés nem vaskos könyvekből táplálkozik, hanem az irodalom salakjából, kis versekből, melyek orfeumok és mulatók pódiumáról esténként tanítják ki a közönséget, amely talán kilenctizedrészt zsidókból áll, hogy a zsidó mily nevetséges figura, hogy mily gyáva, tolakodó, modortalan stb., hisz ő, a szerző tudhatja, lévén ö maga is — zsidó. De hagyjuk el a zsidó-faj lekicsinylésének ezt a hazai, alacsony specialitását és forduljunk ismét magasabb színvonalon álló, európai forrásaihoz. Hát melyek is a vádak, melyeket a zsidó-faj ellen felhoznak és mivel okolják meg? 7