Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 19

ember a többi lények felett áll, azok ura és kormányzója és ezért az ő romlása minden vésznek és pusztulásnak a kútfeje. A zsidó vallás optimisztikus világnézete az embert a méltóság legmagasabb fokára emelte. Nem költői túlzás, midőn a zsoltáros (8, 6 és 7) azt énekli: „Kevéssel tetted csekélyebbé Istennél, dicsőséggel és diszszel koronáztad; uralkodóvá tetted kezed művein, mindent lábai alá helyeztél." Az egész nép felfogását tolmácsolja. Így értékelte Izrael az embert, A legtökéletesebbnek képmását látta benne. Merőben különbözik minden más teremtménytől. Született fejedelem. Kettős koronát visel. Az egyiket, mert a neki alárendelt többi teremtményeken, a másikat, mert a bűnön, az ifjúságától fogva vérében lüktető gonosz hajlamokon uralkodni képes. Ezt a felfogást korunk monizmusával összeegyeztetni nem lehet. Annak az elméletnek a hivei, amely megbonthatatlan egységben látja a testi és a lelki életet, amely csak fejlődési fokokat, de nem lényeges különbségeket ismer ember és állat között, kell, hogy túlhaladottnak, elavultnak, merőben jogosulatlannak tekintsék azt a nézetet, mely az embert ily magas talapzatra állítja, amely válaszfalakat emel az „egyenlők" között. Legszembetűnőbb azonban a zsidóság optimizmusa abban a felfogásban, amelyet Izrael népének történeti jelentőségéről és hivatásáról alkotott. A zsidó nép a gyakorlatban mindenkor demokratikus elveket követett, de önmagának megítélésében arisztokratikus hajlamoknak hódolt. Ellenérzés ezt önhittségnek, fenhéjázásnak, gőgnek tekintheti, guny tárgyává teheti, nekünk semmi okunk palástolni a tényt avagy restelkedni miatta. Csak az oly népek válnak a világtörténet számottevő tényezőivé, amelyek tudatában vannak a maguk értékének, önérzetesen vallják, hogy hivatást töltenek be és minden igyekezetükkel azon vannak, hogy feladatukat jól végezzék. Izrael Isten választott népének mondja magát. De ez az arisztokratikus felfogás merőben különbözik az önérzet ama nyilvánulásaitól, amelyekkel más népeknél találkozunk. Ezek származásukban látják rendszerint kiválóságukat. Hősök, félistenek vagy istenek ivadékainak mondják magukat és azokból a nemzeti mondákból merítik büszkeségük jogosultságát, amelyek dicsőséggel ragyogják be bölcsőjüket. A zsidó nép önérzetének forrása az a tudat, hogy Isten magához emelte fel. Nem restelli bevallani, hogy ősei rabszolgák voltak. Történetének legrégibb okmányai, legalább azok, amelyek reánk maradtak, még ellenségei felett aratott diadalait is Istennek tudják be, harcainak dicsőségével őt ékesítik fel. Szenvedésekről, megaláztatásról, nyomorról és sanyaruságokról, de nem hőstettekről szólanak. És mégis kiválasztott nép, mert Isten szemelte ki a népek közül. Misszióra, nagy, nehéz, küzdelmes, súlyos kötelességekkel járó hivatásra. „Láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, benneteket pedig sasszárnyakon hordoztalak és elhoztalak magamhoz. íme tehát, ha hallgatva hallgattok szavamra és megőrzitek szövetségemet, kiváló tulajdonom lesztek mind a népek közül, mert enyém az egész föld. Ti pedig papok birodalma és szent nép lesztek nekem." (II. Mózes 19, 4—6). Ez Izrael kiválasztottsága. Világos és félreérthetetlen. Semmiféle magyarázatra nem szorul. Nem ismerünk népet, mely történeti pályájának küszöbén annyira tisztában lett volna hivatásával, mint Izrael. És hivatásának tudatában van az ő kiválasztottsága. A legmagasabb ideálok szolgálatába szegődik. Isten papok birodalmául, szent népül rendeli. Es ő vállalja az ezzel járó nagy feladatokat, vállalja a nevelői hivatást, amelynél fogva ugy érzi, hogy magasabban áll, mint azok, akiknek nevelése az ő gondjaira van bizva. 2* 19