Cultur-almanach · 1912-01-01 · 2.1911-12 (1912) · p. Seite 14

kettő a kapitalizmus szerve, erre alkalmasok; a földmivelésre, a gazdálkodásra igazán alkalmatlanok, és im, gazdaságaik mintaszerűek és sok vidéken csak tőlük tanulják, hogyan kell gazdálkodni. Erre azt koholták: minden foglalkozást szeretnek, amely vagyonszerzésre alkalmas, de a tudós foglalkozások, melyek gazdagságot nem biztosítanak, sőt jóformán szegénységet helyeznek kilátásba, nem lesznek Ínyükre, és mi történik? Fiatal emberek százai és ezrei futva rohannak a tudós pályákra, szembe nézve a biztos szegénységgel és önzetlenül, a tudomány szomjától ösztökélve, tanulnak nyelvtudományt és irodalmakat, mathematikát és bölcsészetet és természettudományokat és boldogok, ha egy darab száraz kenyér mellett szolgálhatják a tudományt. Aztán azt terjesztették: a zsidók értelmiségét el kell ismerni, de ahol más lelki képességek szükségesek: fantázia, szemlélet, művészi lélek, ott mit sem tudnak nyújtani. Es im, egy arasznyi idő alatt termettek az Israelsek és Liebermannok, az Antokolskyak és Rodinek, aMeyerbeerek. és Halevyk, Rubinsteinok és Goidmarkok, a Kiplingek és Brand esek, és a zsidó művészek beláthatatlan sora, kik mindmegannyian kisebb vagy nagyobb sikerrel keresik és formálják a szépet. Végre azt beszélték, hogy minden szellemi foglalkozásban megállhatják helyüket, de a testi ügyességek, az izmok használatának művészete örök titok lesz előttük; és ime, Marathonnál az elsők közt futnak, a legnehezebb súlyokat dobók közt ott vannak, a leggyorsabb úszók közt zsidók nevei is szerepelnek és a testi ügyességek mérkőzéseinél zsidók is győztesen kerülnek ki a versenyből. És szorul-e, különösen hazánkban, bizonyítékra, mily kulturtőkét jelentenek a zsidók? Tekintsünk a közélet terének bármely pontjára, hányat találunk, ahol zsidók is ne tűzték volna ki zászlójukat? Nem szólunk kereskedelemről és iparról, bár azok is elsőrendű kulturerek, de nézzünk tudományt és költészetet, művészetet és kritikát, politikát és zsurnalisztikát és vegyük ki e nemzet alkotásaiból azt a részt, mely zsidók, vagy a zsidófaj szülötteinek munkája, nem támadnak-e tátongó rések, nem mutatkoznának-e oly hiányok, melyeket az egész nemzet súlyos veszteségeknek tartana? És mindez nem egészen 50 év eredménye. Nem széditő-e a gondolat, hogy hazánk anyagi jóléte, kulturális fejlettsége esetleg mely fokon állna, ha a zsidókat nem 1867-ben, hanem 1790-ben vagy 1825-ben emancipálják? Pedig mindazt még nem is az egész hazai zsidóság alkotta, csak egy része, az a töredék, mely már 20 évvel azelőtt bocsáttatott be az európai műveltség berkeibe és hisz egy tetemes rész saját és mások hibájából még mindig nem vonatott be az európai kultúra és modern ideálok körébe. Mit adhat még a zsidóság a nemzetnek majd akkor, ha a visszamaradottak elszigeteltsége is megszűnik? És mikor azokról a gigászi alkotásokról beszélünk, amelyeket az általános kultúra a zsidó fajnak köszönhet, szabad-e megfeledkeznünk arról, hogy az a zsidóság csak vagy 20 százalékának munkája? Hisz a többi még mindig hiába eped emberi bánásmódért, emberi jogokért! Nem egy Jules Verne fantáziájával kellene-e birni, ha le akarnók irni, hogyan fejlődik a mivelődés, ha Oroszország 6 millió rabszolgájából ugyanannyi szabad ember lesz, kik elől nem zárják el az iskolákat, kiket nem üldöznek ki a tudomány csarnokából, kiktől nem rabolják el a falat kenyeret, hanem engedik művelődni, fejlődni, részt venni az emberiség nagy kulturfeladatainak megvalósításában? Akkor lesz csak ünnep a világon, ha a bilincsek lehullnak, a börtönök megnyílnak, ha a kultúra 6—8 millió uj, 14